Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezetek a zene történetéből

Jómagam a www.gitar.eoldal.hu webhely mottójául

Kodály Zoltán zenepedagógus mondását választottam:

   „LEGYEN   A   ZENE  MINDENKIÉ!"  

  Hm.

Valóban így van?

   No és hogyha valóban így lenne,

ha tényleg mindenkié lehetne a zene és a zenélés öröme,

akkor vajon már mindent tudunk-e arról, ami elvileg régóta a miénk?

   Töredelmesen bevallom mindenki előtt, nekem van némi pótolni valóm e téren.

 No és Önnek? Önöknek? Neked? Nektek?

Átlapoztam ugyan néhány könyvet a zenével kapcsolatban, mégse lett belőlem egy zenetudós! Csak egy pici vázlat állt össze a fejemben. Az információ-robbanás korában bele kell törődnünk, hogy nem lehet az összes ismeretet fejben tartani. Nem bír ma már az emberi agy sem mindent memorizálni! Ám azt legalább illik tudni, hogy hol kereshetünk rá az adott témára a könyvtárban.

Mit is tudhatunk az ének és zene kialakulásáról?

Tessék a Google keresőjét használni!

Bizonyára jó pár válasz érkezik.

 

   I.)

 MILYEN LEHETETT AZ ŐSEMBER ZENÉJE ? 

A Bibliában olvastuk: 

az embert Isten teremtette

        a Mindenség megalkotása után...   

Történelem órán az őskorról mást hallottunk...

Az ember, mint legfejlettebb élőlény, mint a jelenben munkálkodó és gondolkodó, utólag emlékezni tudó és a jővőre vonatkozóan előre tervezni képes faj fokozatosan alakult ki! Természetudósaink szerint a két lábon járás, a tűz megismerése, a munka+a beszéd, pontosabban a közösen végzett cselekvés és a kölcsönös kommunikáció tette az embert azzá, ami = Emberré!

A manapság humánerőforrás" néven emlegetett csoport evolúciójának alapja állítólag a közösségben, a közösségért, közösen végett munka! Az is lehet, hogy esetleg az első közös séta a környéken és az ehető magvaknak, bogyóknak az együttes megtalálása? Avagy éppen a közös elbújás a barlang mélyére a támadó vadállatok vagy az időjárás viszontagságai elől? A közös menekülés télen a hideg, a hó és fagy elől, nyáron a meleg, a hirtelen záporok-zivatarok, az ijesztő mennydörgések-villámlások, a jégeső és az egyéb kint leselkedő veszélyek miatt? Az összezártság során az együttélési szabályok miatt őseink kénytelen-kelletlen, de megtanultak egymással kommunikálni! Előbb a testbeszédükkel őrizték személyes szférájukat! Egymáshoz való közeledéssel vagy éppen a távolságtartással, a rémiszgető vagy a kedveskedő testtartással. Az is elképzelhető, hogy először még csak a vicsorgással fejeztek ki érzéseket, de sokkal később képesekké váltak egy-egy barátkozós mosolyra. Gondolatokat közöltek társaik felé a mozdulataikkal (a gesztusokkal) és az arcjátékukkal (a mimikával). Kölcsönösen megértették egymást a különböző erősségű és magasságú hangokkal, a más-más összetételű hangcsomókkal és az egyszerű, de zömében érzelmi indíttatású szómondataikal. Ugye, mindenki megérti? (Aha. Bang!  Brrr! Cöcöcö. Csitt! Csend! Ejnye-bejnye. Gyí! Hahaha / Hihihi. Hááát? Hm. Iszkiri!  Khm. Lám-lám! Miii?! Öhöm. Piff-paff-puff! Pszt!) Ma indulatszónak nevezzük a 2-3 hangból álló, de egy egész mondatot helyettesítő szót. (Ah! Ej! Ejha! Ejnye! Fúújj! Hűűű! Hűha! Jaj! Jajajajj! Jééé! Jujj! Juhé! Óh! Pfúj!) Az ősember az egyre tökéletesedő szavaival megértette magát a vele azonos közösségben élőkkel, ahol az egyes tárgyakat, eszközöket, jelenségeket, folyamatokat, tevékenységeket ugyanazzal a jelöléssel tanulták meg, ahol ugyanazt szóalakot ismerték és ugyanazt a jelentés-tartalmat értették alatta. Akik egyforma hangot, hangcsomót vagy szótöredéket használtak a kommunikáláshoz. Ha később újra fel kellett idézni, ugyanúgy értelmezték. Szóval az együtt élő ősemberek apránként azonos módon értették meg egymást és általában elkülönültek egy másik helyen élő és másfajta jeleket használó ember-csoportoktól.

Amikor az éhségérzettől, meg a szomjúságtól hajtva és a saját félelmeiket is legyőzve újra kijöttek a barlangból és megtalálták az első villámsújtotta, parázsló fatuskót, vagyis amikor megismerték a tüzet, akkortól kezdve komfortosabbá vált a barlangi élet! Az égő fadarab hőt és fényt adott. A tűz bemelegítette a hűvös barlang mélyét. Egy lángcsóvával el lehetett űzni a vadakat. A lobogó fény megvilágította a belső teret. A látni és látszani"- balesetmegelőzési elv talán ekkortól létezhetett! Később kint az őseink megtalálták a leégett fa parazsában puhult gyümölcsöket és ezt jónak találták. Ráleltek a tűzből menekülni képtelen állatok átsült tetemére és - talán kiváncsíságból - megkóstolták. Finomabb volt és könnyebben fogyasztható, mint a nyers zöldség és a véres cupák. Lényeg, hogy a tűz megváltoztatta az ősember táplálkozási szokásait. Később észrevették, hogy különböző kövekből más-más anyagok olvadtak ki, így a pattintott kövek és fatárgyak után megismerték a fémeket és kialakultak bizonyos mesterségek, mint a fémolvasztók és szerszámkészítők. 

A biológia tanulmányaink során, az emberi faj fejlődésével kapcsolatban külön foglalkoztunk a Homo sapiens, azaz értelmes ember testfelépítésével, elsősorban a csontváz és a hangképző szervek változásaival. Ez utóbbi az emberek közti közlés, a kommunikáció, a gondolatot átadó beszéd, illetve a hangok érzelmeket kifejező ereje miatt fontos! Az ember középmagas, nem túl érdekes hangon beszélt, ismételgette a szövegét, tapssal és lábdobbantással kísérte önmagát, ha szórakoztatni akarta társait. A beszédfejlődés kapcsolatban volt a tűz felfedezésével, illete a hússütéssel. Az állkapocs már nem volt olyan erős. A fogak, az ajkak, a nyelv, a nyelvmozgató izmok segítették a hangképzést és a homlok- meg az arcüregek rezonátorként funkcionáltak. 

Az ember mozgásszervrendszere a főemlősökével összehasonlítva számos ponton átalakult. A felegyenesedett ember, a Homo erectus teste új perspektívákat kapott! A függőlegesen álló gerinc és a két lábon állás miatt módosult a fej és a négy végtag felépítése. Másféle lett a fej elhelyezkedése, pontosabban az agykoponya alátámasztása. Fokozatosan megváltozott az arc és agy közti arány, ez utóbbi javára! Az agytérfogat növekedésének visszafordíthatatlan következményei lettek. A nagyobb agyvelőnek nagyobb felszíne lett és az így megnőtt agykéregben több lett az idegsejtek száma is, amely által több lett köztük az összekapcsolódási lehetőség. Az asszociációs pontok még több információ tárolására lettek képesek, vagyis nőtt a logikus gondolkodás képessége, vagyis egyre jobban tudott elemezni és összehasonlítani, általánosítani, a konkrétumoktól elvonatkoztatni és különböző következtetéseket levonni. A felegyenesedő ember egyre okosabb és okosabb lett, pontosabban a próbálkozóból, a találgatóból, az okoskodó egyedből egyre többet elmélkedő,gondolkodó egyénné, azaz tényleg egy értelmes emberré= „Homo sapiens"- fajjá fejlődött! Mindeközben persze a járásra specializálódott hátsó végtagja, különösen a combcsont és a sípcsont megerősödött, a lábfej is átalakult, mert már nem volt szükség a fogásra alkalmas a nagyujjra! A járás terhe alól szabaddá váló felső végtagja ezekkel párhuzamosan módosult. A kar és a vállöv közti körbe forgatható gömbizület és az alkar 2 csontjának: az orsó- és singcsont egymáson való elmozdulása, vagy a markolásra, fogásra képes tenyér, illetve a vele szembe fordítható, nagyon precíz mozgásra képes hüvelykujj már nem csupán a munkavégzéskor és az eszközök használatakor járt előnnyel, hanem az újabb és újabb eszközök, szerszámok, egyszerű gépek készítésekor is. A mind gyakrabban használt két kéz nagy hatással volt annakidején az agyvelő térfogatának növekedésére, amely által fokozatosan nőtt annak a külső felszíne, vagyis az agykéreg. Következésképpen az abban lévő idegsejtek száma szintén megemelkedett. Ez végül az itt lévő agysejtek közti különböző kapcsolatok kialakulásának lehetőségét fokozta és az így létrejött idegsejt-hálózatokkal újabb esély teremtődött arra, hogy a különböző élethelyzetekben megszerzett tapasztalatokat további szituációkban hasznosíthassa az ember. Asszociációk születtek és fokozatosan erősödött az emberi logika. Javult a Homo sapiens gondolkodása: vagyis megnőtt az elemző (analizáló), az összehasonlító (szintetzáló), az általánosító (generalizáló) és elvonatkoztató (absztraháló) képessége. Konkrét gyakorlatokból az elvont elméletek fejlődtek ki. A gondolkodási képesség pedig változtatott olykor a gyakorlaton. A ténykedő, cselekvő, konkrét dolgokat megalkotó és tökéletesedő kéz és a folyton okoskodó, mindent megfontoló és sokat kigondoló agy kölcsönösen hatottak egymásra! A munka és a gondolkodás vitte előre az embert a fejlődés útján. A gondolatok közléséhez, a gyakorlati tapasztalatok átadásához kellett a kommunikáció. A szavak nélkül is érthetik egymást a rokonlelkek, de azért jobb, hogy kialakultak a szavak, mondatok, összefüggő szövegek, mert az értelmes beszéd az információ-átadás nélkülözhetetlen alapja.

MIÉRT  IS  ÍROK  ÉN  ITT  EZEKRŐL!? 

TALÁN AZÉRT, MERT A BESZÉD+AZ ÉNEK EGYÜTT SZÜLETETT! 

MINDKETTŐ AZ EMBEREK KÖZTI INFÓ-ÁTADÁS JELLEMZŐ TÍPUSA. 

A PRÓZAI SZÖVEGBEN AZ ÉRTELEM DOMINÁL, A DALLAM TÖBB ÉRZELMET REJT.

Az embert körül vevő környezetben mindig megvoltak a zenei alapok. Hiszen kezdettől voltak a környezetnek különféle élettelen és élő eredetű hangjai: a kövek, kavicsok koccanásától, a szél sűvitésétől, az ég dörgésétől, a vízek csobogásától a tücsök cirpelésig és a madarak hangjáig.

Voltak/vannak a természetben ritmusok, rímek, ismétlődő refrének.

Első perctől megvolt és máig megvan a Földünkön az évszakok és napszakok szabályszerű váltakozása. Folyamatosan keringett és forgott a fényt és hőenergiát adó, mozdulatlan, óriási csillag, a Nap körül. Bár folyton változott/változik a bolygónk helye és helyzete a világegyetemben, ám a röppályája és a dőlésszöge, illetve a Föld Nap körüli keringési ideje és a saját tengelye körüli forgási idő mindig adott volt, ezáltal  kiszámítható az ütem, meghatározható a különböző ismétlődések időpontja. Ritmusa volt/van a tenger áradásának és apadásának éppúgy, mint a növények, állatok, emberek egyéni életének. Ritmusa volt/van a növényeknél mag-állapottól kezdődően a kicsírázáson át, a palánta-léten túl a teljes kifejlődésig és a termés, benne a mag beéréséig mindennek! Ugyanígy az állatoknál és az embereknél is egy általános ritmus szerint alakul az egyedfejlődés - egészen a fogantatástól a halálig!- A ritmusnak nagy szerepe volt az ősembernél! Saját ritmusa volt/van az emberi szívverésnek, a be- és kilégzésnek, az ébrenlétnek és az alvásnak. Mára már megvizsgálták, hogy még az alvásnak is van néhány fázisa, és külön üteme van az álmodásnak.

Az ősemberek egyetlen hétköznapja egy bizonyos rendszerben, még pedig a saját, belső ütemük, az úgynevezett bioritmusuk szerint zajlott le! Általában akkor aludtak, hogyha elálmosodtak és elvileg akkor ettek és ittak, ha a szervezetük ezt igényelte. Helyesebben ők legszívesebben akkor ettek-ittak volna, amikor éppen éhesek vagy szomjasok lettek. Ámde ehelyett csak akkor ehettek elődeink, hogyha előtte gyűjtögettek valami ehető gyökeret, szárat, levelet, virágot, termést, magot. Legjobban kedvelték az édes gyümölcsöt vagy a tápláló magot. Ehettek az ősemberek akkor is, ha előzőleg halásztak vagy vadásztak valamit. A táplálkozásra alkalmas növényi részek összeszedése az őskorban az asszonyok és gyermekek feladata lehetett, de egy kis halat még a megöregedett férfiak, a serdülő fiúk is képesek voltak kifogni. A nagyobb testű élő állatot csakis az erejük teljében lévő, felnőtt férfiak-csoportja volt képes elejteni. A vadak felhajtása a horda közös feladata lehetett és a csapda felállítása is az ősemberek elemi érdeke volt. A szőrös bőr lenyúzásában és a nyershús feldolgozása már a nők is bekapcsolódhattak. Az időjárástól függött a divat is. Az évszaknak megfelelően öltözködtek: nyaranta hatalmasra nőtt levelekkel, télen állati szőrmével fedték testüket - nők és férfiak, kicsik és nagyok egyaránt. 

Az őseink élete a külső környezettől, az őket körül vevő élettelen/élő természettől függött!

Én úgy képzelem el, hogy az elődeink a csillagfényes nyári éjszakákon, kint a szabadban, vagy kedvezőtlen időjárású helyeken, vagy zordabb napokon a biztonságot jelentő barlangban, annak a középen lévő tűz körül ültek, a napi munka után nagy csendességben pihentek, vagy néha eljelelték a velük történteket. A jobb hangúak madárdalt utánoztak. Előfordulhatott az is, hogy az ősemberek egy lábdobbantós, melldöngetős, tenyér-ütögetős, lábszár-csapkodós, gyors  t á n c c a l  és huhogós-üvöltős-zümmögős-dúdolós h a n g k e l t é s s e l szórakoztatták egymást. Éneknek még nem nevezhető ez. Elszerepelték, hogyan is űzték el támadó vaakat vagy miként fogták meg végül azokat és cipelték haza, elejtett vadállatot. Ezekből a jelenetekből a fiatalok sokat tanultak. A tevékenységeik közben talán már náluk is kialakulhatott az úgynevezett  m u n k a d a l!

Amikor hűvös tavaszokon, esős őszi napokon, vagy a havas, jeges, szeles télidőben elődeink a mészkőbarlangok mélyére húzódtak, volt néhány ősképzőművész", aki egy kormos ággal rajzolt vagy a pattintott kővel jeleneteket karcolt a sziklafalakra. Úgy, mintha az csak egy ősi faliújság lett volna! Ezekkel az ábrákkal mutatta meg a vadász a többieknek, hogy miket éltek át az élelem beszerzése során. Mások tánc-mozdulatokkal idézték fel a vadászatot, hogy ezzel is jól emlékezetükbe véssék az ott szerzett tapasztalataikat. Talán, így tanítgatták akkoriban az idősebbek a vadászni még nem járó fialalabbakat erre a hasznos munkára. 

Egy zenetörténeti doktori dolgozatban írtak egy barlangrajzról, melyen a menekülő állatok mögött álló, állatfej-maszkot viselő ősember a vállához felemelt íján a kifeszített húrt a kezével pengeti. Az is feltételezhető, hogy ez az ősvadász" így csalogatta a csapda felé az állatokat. Az is elképezhető, hogy a vesztébe rohanó csordát a zúgó-búgó hanggal bódította el a sámán.

Ez lehetett az első rajz egy húros-pengetős hangszerről!

Ez a barlanglakó volt az elsőként megörökített zenész!

A későbbi gitárosok távoli ősének tekinthető ő!

Most még meg kell említenem annak az anatómiai változásnak az óriási jelentőségét is, hogy erre az időre a főemlősök kezén, vagyis már az emberszabású majmoknál is és az  embereknél az ujjak végén már nem egy-egy éles, görbén hajlított, hegyes, hosszú, oldalról lapított karom van, hanem mindegyik ujj végen, az utolsó ujjperceken 1-1 széles, lapos köröm található!

Mind a négy végtagunkon, mind a 20 ujjunkon, a bal+jobb lábunkon és a bal+jobb kezünkön, szimmetrikusan, pontosabban tükörkép-szerűen 2 x (5-5) lapos köröm található! A gitározás szempontjából ez utóbbinak van szerepe! Mindkét kezünk minden ujján, a felső+külső részén, azaz nem a tenyér felől, hanem kívül, a kézfej felől található egy-egy szélesen elterülő, szaruból felépülő köröm, mely egy fehérje tartalmú bőrképződmény, és ami úgy védi meg a saját ujjainkat, hogy közben nem is nagyon nyúlik túl azok végein.

Talán már ekkor, az őskorban kialakult a húros hangszerek megszólaltatásának két módja: az ujjbeggyel való finom érintés, vagy amikor a muzsikus jó hosszúra megnöveszti a körmeit és azokkal szinte tépi a húrokat!

E fentebb említett zenei tárgyú dolgozat írója ezt a barlangi ős-gitárost" még varázslónak és mágusnak nevezi, aki a vadul rohanó: valami felé igyekvő vagy éppen valami elől menekülő állatseregletet az íj-húron kipengetett dallamokkal akarja lefékezni, megállítani.  Remélhetőleg, ez az ősi pengetős zenész" szinte magához édesgette és megszelídítette a vadakat a zene csodálatos hatása által. A muzsika földöntúli erejében talán már az ősidőkben is hittek!

Ráadásul vannak olyan tudósok is, akik valamiféle őshang" létezéséről írnak+beszélnek. Állítják, hogy ez egy egyszeri, földöntúli hang volt, egy igen ritkán hallható különleges dallam, amiből végül a földközelben kialakult az emberek körében a logikus, megfontolt, komoly, prózai beszédhang, illetve az érzelmileg túlfűtött, de kellemes hangzású éneklés. 

Link: hu.wikipedia.org/wiki/%C5%90skori_m%C5%B1v%C3%A9szet#Zene

 

 II.) AZ ÓKORI MUZSIKA

  Az ókori népek zöme sokisten-hívő volt és minden egyes foglalkozásnak saját pártfogója volt.

   1.) AZ EGYIPTOMIAK

Főisten a Nap-égitest és egy erős állat: a Bika. A fáraó e két isten földi képviselője volt. A neve Amon-Ré és a helyettese=Thot-isten, aki mindenekelőtt személyesen teremtette meg és védelmezte a zenei hangok rendjét, illetve a művészeteket és a tudományt!

A legfőbb egyiptomi hangszer a f u v o l a" és egy hárfaszerű b e n t", majd az o b o a"+a trombitaszerű „s n e b", ami egy katonai hangszer volt. Náluk fejlődött ki az orgona őseként elismert vízisíp, vagyis h i d r a u l i s z". A templomaiban használtak s i s t r u m" nevű rázogatható, fémlapokból álló hangszert+ismert volt a csilingelő hangú c s e n g e t t y ű", melyek később beépültek a keresztény liturgikus rendjébe. A piramisok falán számos h á r f a"- rajz látható (háromszög alakú, kisméretűtől kezdve a 2 méter magasig, a 6 húrostól a 22 húrosig) és  sok kép készült muzsikuslányokról. Egy falfestményen a 3 zenész látható, az egyiknél k é t á g ú   o b o a" van, a középső lánynál h o s s z ú n y a k ú   l a n t", a harmadiknál í v   a l a k ú   h á r f a". Észak-Afrikában az egyiptomi zenét hiába érte görög és közel-keleti hatás, máig megőrizte az eredetiségét. 

   2.) A GÖRÖGÖK 

Mitológiájukban Zeusz a főisten, aki a többi istennel az Olymposzon ambróziát kortyolgatott. A szépség istennője Aphrodité. A tudomány és művészetek istennője Pallas Athéne.  Hermész az istenek hírnöke, egyben a p á s z t o r s í p" és az első l a n t" készítője. Ez utóbbi pengetős hangszeren tanult meg játszani APOLLÓN, aki a muzsika istene. A görögöknél ő lett a  

„A ZENE LEGFŐBB TÁMOGATÓJA!" 

Hol a l y r a", hol a k i t h a r a" nevű pengetős hangszerrel a kezében ábrázolták az ókori műalkotásokon Apollónt. A folyton mulatozó Dionüszosznak, a bor és vidámság istenének pedig a legkedvesebb hangszere az úgynevezett a u l o s z" volt, ami egy éles hangú, két ágú nádsíp. Ismert ógörög népi hangszer a különböző hosszúságú sípokból álló p á n s í p", másnéven s z ü r i n x". A hellén mondavilág legismertebb, legcsodálatosabb zenésze Orpheusz, aki az énekével a vadállatokat is megszelídítette és még az alvilágba is leengedték meghalt kedvese, Euridiké után a csodálatos zenei tudása miatt. Egy 16. századi kottáskönyvön látható, amint Orpheusz a gitárhoz hasonlító v i h u e l a" nevű hangszerén az igen hosszúra növesztett körmeivel játszott.

A  görögöknél jó muzsikusok az istenek pártfogoltjai voltak!

A hivatásos vándorénekesek a hősi énekek, az úgynevezett „monoszok" előadói voltak és önmagukat a kithara" nevű hangszerrel, a gitár egyik ősével kísérték. Ezek az énekesek, vagyis görögül rapszodoszok" a későbbi időkben már nem khitaráztak közben, csupán a ritmust ütögették a dalhoz egy rhabdos" nevű bottal; éppen úgy, mint most a tamburmajor a menet-táncosok élén. Az ókori görög kultúrában híresek voltak a színházak és a színházi előadások is. A drámai műfajban már ők is megkülönböztették a komédiát és a tragédiát. Ez utóbbiban egy 15-50 főből álló k ó r u s" vagy más néven k a r" a közjátékával a háttérből támogatta a főbb szereplőket. A kóristák éneklése, tánca vagy a szövegmondása vitte előbbre a mű cselekményét és segítite az előadott mű sztorijának jobb megértését.

A klasszikus hellén kultúra kialakulásának kezdetén a művészetek ihletői a múzsák" és a görög művészek igazi polihisztorok voltak. A költők egy személyben zenészek és a saját költeményeiket legtöbbször énekelve adták elő, a saját hangszeres játékukkkal, esetleg sajátságos mozgással, a ritmushoz illeszkedő tánccal kísérve. Akkoriban a múzsák hatására a kialakuló és az ő védnökségük alatt álló müsziké", magyarul a muzsika" még egy igen sokrétű fogalom volt: a költészet, a zene és a tánc egységét értették alatta! Aki megkapta a muzikális jelzőt, az igazán művelt, sokoldalú ember. 

Arisztotelész után a muzsika szó már csupán a zenére vonatkozott, de a versre és táncra nem. A költemények mindig ihletett pillanatokban születnek. Akkor, amikor a múzsája jelképesen mondva: homlokon csókolta az illetőt! Előbb már írtam, hogy  az ókori görögöknél a vers szövege és a dallama szinte egyszerre jött létre. A lírai műfajok igen változatosak voltak. A görög eredető óda" szó jelentése magyarul az, hogy ének"! Így hát, ha valakiről, valamiről ódákat zengünk, akkor lényegében nagyon lelkesen, skandálva, szinte énekelve beszélünk róla. Ha az énekhez a részeges Dionüszosz kedvenc hangszerével, az aulosszal sípoltak, akkor a műfaj neve aulódia" volt. Ha viszont Apollón kedvelt zeneeszközét, a kitharát pengették hozzá, akkor a műfaj neve kithalódia". Abban az időben sok bordal" íródott és az ókori görög költőktől sok-sok tószt", azaz pohárköszöntő hangzott el, és görögül ez volt a szkolion".

A görög zene alapja egy négy hangból álló szakasz=t e t r a c h o r d", amelyet hol összekötöttek, hol szétválasztottak. Az ógörögöknél szóba jött a RITMIKA+HARMÓNIA fogalma! 

Link: hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g#Zene-_.C3.A9s_t.C3.A1ncm.C5.B1v.C3.A9szet

 

   3.) A RÓMAIAK

A főisten Jupiter volt. A latinoknál a bor és mulatozás istene Bacchus. A szépség és szerelem istennője Vénusz. A földművelés istene Demeter volt. A világhódító tervek végre hajtásához kellett Mars, a harc és háború istene.

Az ókori rómaiak zenéje az ősi etruszk hagyományokon alapult, de hatott rá az ógörögök kultúrája is. A rómaiaknál se zeneelméletről, se vallásos zenéről nem beszélhetünk. A Római Birodalomban a folytonos háborúskodás miatt csak a katonazenészeknek volt nagy keletjük. A monoton menetelést leggyakrabban fúvószenekar enyhítette és a fegyelmezett lépésben haladáshoz kellettek a ritmust adó ütős hangszerek. Különleges, fémből készült,  igen éles hangú, alsó végén meggörbített fúvós hangszerük volt a l i t u u s". Elhalt állat szarvából, vagy rézből készült ez a kör alakban hajlított kürt, másképpen c o r n u a". Ókortól ismert volt a fémből csinált, egyenes szárú, erős hangú, hatalmas testű t u b a". Volt egy csigaszerűen hajlított fém-trombitájuk=b u c i n a" néven emlegették. A színészek által használt kétágú síp neve t i b i a". Közkedvelt volt az egyiptomiaknál is használt vízisíp, vagy másképpen ős-orgona=vagy latinosan h i d r a u l i s z". Ezt a hangszert hazánkban, az aquincumi ásatásoknál megtaláltak és működőképesre restauráltak.

Amikor a Római Birodalom hadserege elfoglalta Hellászt, igyekeztek átvenni a görög kultúrát is. Hoztak rabszolgákat, akik zenélni, énekelni, görögül beszélni tanították a római előkelőségeket. Elterjedt a lant- és a kithara-játék. Divatos lett a házi-hangverseny" és az étkezés közben, háttérből hallható asztalizene", de még a gladiátor-játék közben is hallatszott valami muzsika, főleg a hosszú sípokból álló o r g o n a", vagy valamilyen harcias hatású fúvós hangszer szólt. 

  4.) AZ ÓKORI INDIA

Már az időszámítás kezdete előtti időktől ismert földterület lehetett ez a hatalmas félsziget. Talán ezért is támadták le folyton az Indus folyó mentén élő, civilizált őslakosokat az úgynevezett árják", az egyik indoeurópai törzs tagjai, akik később fokozatosan terjeszkedtek és egységesen elfoglalták az egész Indiai-subkontinenst. A leigázók magukat magasabb-rendűnek képzelték és egy teljesen zárt rendszerben éltek. Másokkal soha nem keveredtek, ami végül a kasztosodáshoz vezetett. 7 kasztjuk volt. A legalsó réteg az érinthetetlen rabszolgáké és a parasztoké, a legfelső szint a törvénytudóké és papoké. A hatalmat ők birtokolták, ők művelték a tudományokat és ők jogosultak a négy szentnek tartott könyvnek: a Védáknak a mások előtti magyarázatára.

Az indiai zene szép és különleges hangzású.

Pengetős hangszerük a  s z i t á r".

5.) A ZSIDÓK

Ők az ókori vallásoktól eltérően, kivételesen egyistenhívők voltak. Istenük neve=Jahve! Már ők is ismertek hangszereket. Az általuk olvasott, közismert Ótestámentumban írták le például azt, hogy az Ádám és Éva fiának, az Ábelt megölő Káinnak az egyik fia, Lámech volt, akinek az egyik utódja lett az üllőjükön ritmust kiverő kovácsoknak az őse és a másik leszármazottjuk viszont az összes zenész ősatyja lett! Pontosabban ennek  utána számolva Ádám után a 8. nemzedékhez tartozó Tubalkaintól származnak a bronz- és vas- kovácsok, akik az ü t ő s ö k" őseinek is felfoghatók; illetve egy másik ágon, Ádám után a 9. nemzedékhez tartozik Jubal, akit minden egyes „„c i t e r á s   é s   f u v o l á s" ősének tartanak. Közismert, hogy a citera a húros-pengetős hangszerek csoportjába tartozik, éppen úgy, mint a vihuela, a lant, a lyra és a gitár!

A Bibliából ismerjük a zeneszerző és szövegíró kistermtű, de nagy erejű Dávidot, akinek lantjátékától múlt epéldául Saul király fejfájása, vagyis már ekkortól létezett/létezik a gyógyító muzsika. Ha van úgynevezett relaxációs zene, akkor a lantos Dávid volt az első zene-terapeuta

A Zsoltárok könyvében írtak arról, hogy énekkel és tánccal adnak hálát Istennek és dicsőitik Őt, egyáltalán nem ismeretlenek a zsidóknál a különféle hangszerek. Annak idején, amikor az őskori viszontagságok és a kőkemény barlanglakó-sors után a létfenntartásért vívott küzdelem már nem volt olyan kiélezett, akkor az embereknél az értelem és az érzelem külön vált: így lett a beszéd és az ének. A komolyabb gondolatokat prózában, a mély érzéseket versben fejezték ki.

6.) A MEZOPOTÁMIAK

Erről az ókori népről is említést tesznek a Bibliában, vagyis Könyvek Könyvében. Konkrétan Dániel könyvében az olvasható, hogy ismert volt a  c i t e r a  és  l a n t" és volt egy hárfa-szerű pengetős hangszerük, az úgynevezett „z a g s a l". A Wikipéia szerint ismert volt náluk az egyszerű kereplő és a csörgő, a dob, üstdob, nádsíp, fuvola, lyra és a cimbalom is.  

Link: hu.wikipedia.org/wiki/Mezopot%C3%A1mia#Zene

 

A munkavilága...

Az idő előre haladtával a természeti környezet háttérbe szorult, a társadalmi változások felgyorsultak. A sok változás még erőteljesebb gondolkodást igényelt és folyton csak az újabbnál újabb eszközök és módszerek fel- és kitalálása vált szükségessé.

Az emberek közti kommunikációhoz legjobb eszköz a nyugodt tempójú, prózai beszéd" volt. A konkrét feladatok, a fizikai munkák tényleges elvégzéséhez a pörgösebb, gyorsabb, a közös cselekvést jobban támogató, ritmusosabb munkadal" alakult ki. Az ember magánéletének bemutatására és az érzelmeinek  kifejezéséhez is az ének"  és  a  zene" illik.

A hangosabb vagy a halkabb, a mélyebb és a magasabb, a hosszabb és rövidebb, a gyengébb és erőteljesebb hangok váltakozása, emelkedése és süllyedése az elsődleges muzikális alap. Kérdés és felelet. Hívás és válasz. A hangok eljátszhatóak és átalakíthatóak összetettebb dalos-táncos játékká. Férfiak és nők. Felnőttek és gyerekek. Szólista és kórus. Egyén és csoport adhat elő színpadi műveket. Három különböző alaphangot már igen jól lehetett variálni. Az orr-, a fej- és a torok-hangok is más-más hatást keltettek.  Beindult az ókori zenei kultúra! Az éneklő-zenélő gyakorlatból apródonként megszületett az ókori zeneelmélet és apránként kialakult zenei írásbeliség. Arezzói Quido óta  kottát leírni és elolvasni  már tudnak a zene elméletével és a zene gyakorlatával foglalkozók, ámde csak Guttenberg után oldódott meg a kották sokszorosítása. A "tabulatúra" szó a régebbi kottákat jelenti.

A ZENE TÖRTÉNETE EGYIDŐS AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉVEL!

 TÖRTÉNELMI KORSZAKONKÉNT VÁLTOZIK A ZENEI STÍLUS.

Őskor+ókor után kezdődik a középkor, újkor, majd a legújabb kor.

EZEK ZENÉJÉNEK  ISMERTETÉSE KÉSŐBB KÖVETKEZIK!!! 

ADDIG IS ÜDV! .